Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Sok szó esik róla, de mégsem elég. Tényleg ennyi gyermek volna manapság mentálisan beteg? A pszichiáterek szerint igen, sőt, egyre gyakrabban diagnosztizálnak egészen fiatal iskolás korú gyerekeket (főként fiúkat) olyan agyi rendellenességekkel, melyeket a feltételezés szerint nem lehet másképpen kezelni, csak „gyógyszerrel”.

A diagnózis

Tehát amikor egy gyermek az iskolában nem bír magával, zavarja az osztálytársait és megnehezíti a tanár dolgát, rövidesen „szakértőhöz” küldik, hogy állapítsa meg, van-e a gyermeknek bármilyen rendellenessége. Szakértőnk pedig elbeszélget a gyermekkel, megfigyeli a viselkedését, elolvassa az iskolából kapott értékeléseket, majd ezek alapján eldönti, a gyermeknek agyi rendellenessége van. Joggal merülhetne fel a kérdés bármelyik szülőben: Vajon hogyan lehet ennyire biztos benne, mikor gyakorlatilag meg sem vizsgálta őt? A keserű valóság sajnos az, hogy jelenleg nincs szükség tényleges vizsgálatokra ahhoz, hogy agyi problémát állapítsanak meg. Az „orvosság” pedig, amelyre ilyenkor megjósolhatóan ajánlást tesz a pszichiáter, noha csak folyamatos vizsgálatok mellett lenne adható a gyermeknek, tapasztalataink szerint meglepő könnyedséggel kerül felírásra, ha már a diagnózis adott.

A lelki tényezők

Bár a vizsgálat során szóba kerülhet a gyermek előélete is, ahol fény derülhet egy családi konfliktusra, ami korábban sebet ejthetett a gyermek lelkén, a diagnózis alkotásakor ez rendszerint mégsem számít jelentős szempontnak. Szintén csekély eséllyel veszik számításba azt a lehetőséget is, hogy a „problémás” gyermeket netán aktívan provokálja, bántja valaki a környezetében – legyen az egy osztálytársa, vagy éppen egy felnőtt, akit a gyermek nem tud elkerülni. Bárkinek rendellenessé válhatna a magatartása, ha valaki újra meg újra megalázó módon bánna vele, ő pedig tehetetlennek érezné magát vele szemben. Miért ne volna igaz ez éppen egy általános iskolai tanulóra?

Mindemellett a legkézenfekvőbb dolog, ami manapság egyre kevésbé él a köztudatban, hogy a gyerekek egyéniségek. Saját temperamentummal rendelkeznek, sajátos személyiségjegyeik vannak, melyek olykor nem vágnak egybe a társadalmi elvárásokkal. Ha egy tanuló olyannyira kilóg a sorból, hogy az megüti a környezete ingerküszöbét, az azonmód kilátásba helyezi számára a pszichiátriai diagnózist, és a vele kéz a kézben járó tudatmódosító szereket. Ezen a ponton pedig láthatóvá válik, hogy mi a valódi célja a diagnózisnak (ADHD) és a kémiai terápiának. Ne légy egyéniség, ne lógj ki a sorból, tedd azt, amit a többiek.

A következmények

Azokat a bizonyos stimuláns szereket, melyek kémiai szempontból a súlyos függőséget okozó illegális drogokhoz meglepő módon hasonlítanak, a legtöbb szülő a lehető legtávolabb szeretné tudni gyermekeitől. Mikor azonban a Dr. titulusú jóakaró szakvéleménye szerint ez jelenti a megoldást a viselkedési zavarokra, egyszeriben átértékelődnek a dolgok. A gyermekekre pedig ezek a szerek más hatással vannak, mint azokra, akik teljesítményfokozás céljából használják, vagy azért, hogy „betépjenek”.

Az „ideális” eset a következőképpen alakul: Miután bevette a kis tablettát, a hét éves kisfiú korábban izgő-mozgó, minden iránt érdeklődő természete rövidesen egy gépies működési formára vált: többé már nem érdeklődik, nem ficánkol, nagyra nőtt pupillákkal néz maga elé, és engedelmesen végrehajtja az utasításokat. Természetesen fejlődésben lévő idegrendszerére is hatással lesz a folyamat, melyről már alighanem sokkalta kevesebb szó esik.

A kérdés tehát ez: tényleg nem vagyunk többé hajlandóak figyelembe venni, hogy akárcsak a felnőtteknek, a gyermekeknek is eltérő jellemvonásaik, egyéni igényeik, és saját lelkük van? Ők még nem tehetik meg azt, hogy tudatosan döntenek, és nemet mondanak a pszichiátriai szerekre. A mi felelősségünk, hogy biztonságos távolságban tartsuk őket ezektől.