Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Dr. Greenwood dobolt az ujjaival a pulton, aztán abbahagyta és összefonta a karjait. A nővér ránézett és elmosolyodott. – Ideges az első ügyeletén a kórház sürgősségi osztályán? Dr. Greenwood bólintott, és kissé elmosolyodott. A nővér mosolygott és azt mondta: “17 éve vagyok itt, de még nem veszítettünk el egy fiatal orvost sem az első ügyelete során.” Dr. Greenwoodnak nem kellett válaszolnia erre a régi viccre, mivel az ajtók kinyíltak és a mentõsök behoztak egy hordágyat. Gyorsan ment, hogy beszéljen Dr. Diastammal a páciensről. Ő volt a vezető ügyeletes orvos volt aznap éjszaka.

Dr. Diastam megkérdezte: – Mit lát? Dr. Greenwood válaszolt: „A beteg lélegzik és tudatos. Magas a hőmérséklete, a pupillák kitágultak, a pulzus magas.” Dr. Diastam bólintott és azt mondta: – Nekem LATAPU-szindrómának hangzik. Dr. Greenwood zavartan nézett rá, mert még soha nem hallotta a kifejezést. Az idősebb orvos elmagyarázta: „z, g pupillák, pulzus magas-szindróma. Helyezzen el jégpakolást a beteg köré, hogy a hőmérséklete csökkenjen. Adjon IV-es morfint a pupilla-tágulás csökkentésére. Adjon béta-blokkolót a pulzus lassítására.”

Dr. Greenwood Dr. Diastamra nézett és nyelt egyet. Egyáltalán nem volt szó a páciens előtörténetéről. Fogalmuk sincs, mit csinált a beteg egy órával azelőtt, hogy a hordágyra fektették. Nem végeztek laboratóriumi teszteket, nem csináltak röntgenfelvételt… Dr. Diastam megállapított egy szindrómát néhány tünet alapján. A beavatkozás ugyanolyan különös volt. A páciens lázas, és ezért jégpakolással lehűtjük? Hogyan fogja ez meggyógyítani a betegséget?

Az idősebb orvos megkérdőjelezése a munkába állás első napján nem biztos, hogy jót tesz az ember karrierjének. Ennek ellenére felkiáltott: “Nem kéne kiderítenünk, hogy a páciens miért beteg?” Dr. Diastam furcsállóan nézett rá. Dr. Greenwood folytatta: „Egyszerűen csak enyhítjük a tüneteket, a lázat és a gyors szívverést. De nem tudjuk, mi okozta ezeket. A történtéről semmit sem tudunk. Nem tudjuk, hogy maláriája van-e, drog-túladagolás történt, vagy bármi más okozta-e a tüneteket. ” Dr. Diastam szigorú pillantást vetett rá. – Figyeljen ide – csattant fel. – Itt nem pazaroljuk az időnket annak kiderítésére, hogy a páciensek miért lettek betegek. Arra koncentrálunk, hogy valami bajuk van, és kezeljük a tüneteket.”

Ön elég sok „Dr House” és „Grey anatómiája” epizódot látott már ahhoz, hogy úgy vélje, ez a jelenet abszurd, és soha nem fordulhatna elő. De tévedne. Az élet nem olyan, mint a TV. Igen, Dr. Gregory House órákon át kérdezősködik, laboratóriumi vizsgálatokat rendel el és fellapoz minden lehetséges orvosi könyvet, hogy megtalálja a probléma okát. Számos nekifutás után az orvos zsenialitása átragyog a homályon, és megtalálja azt a nehezen kideríthető, pontos okot, ami a beteg állapotát előidézte. Felismeri az okot, megfelelő kezelés ad, és a beteg szépen meggyógyul.

Lehet, hogy kórházban is volt, és hasonlót tapasztalt. Az orvos bejött, kikérdezte a kórtörténetét, teszteket végzett, majd elmondta, hogy mi a probléma. Mivel nemrégiben Kenyában volt, egy laposféreg-fertőzést kapott, a peték megtalálhatók a székletében. Adnak egy tablettát, lenyeli, és ez kezeli a helyzetet. És úgy gondolja, hogy minden orvoslással foglalkozó szakember ezt a folyamatot viszi végig. Kikérdezi az előzményeket, adatokat gyűjt. Kideríti, miért lett beteg. Miután felfedi az okot, kezeli azt.

Ki az igazi Dr. Diastam?

Bárcsak az elképzeléseink egyeznének a valósággal. Dr. Diastam nem fantázia, hanem az orvostudomány egy egész ágának, a pszichiátriának a megtestesülése. Nézze meg a Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvét (DSM – Diagnostic and Statistical Manual). Az Amerikai Pszichiátriai Szövetség hozta létre, az 5. változata 2013-ban jelent meg. Ez tartalmazza a legpontosabb leírást arról, hogy a modern pszichiátria hogyan fogalmazza meg az emberekről való véleményét, azt, hogy mit gondoljunk érzelmi fájdalmakról, szokatlan gondolatokról és tapasztalatokról.

A legmegdöbbentőbb tény a DSM-ről az, hogy nem kötelezi az orvost arra, hogy megkérdezze a pácienst a történetéről. Például nem kell megkérdeznie, hogy a páciens elszenvedett-e szexuális erőszakot. A klinikus figyelmen kívül hagyhatja ezt a zavaró témát. Nem fogják szabálytalansággal vádolni, ha elmulasztja megkérdezni az előtte zokogó személyt, hogy gyermekkorában súlyosan elhanyagolták-e.

Ahelyett, hogy a páciens életéről kérdezzen, a DSM csak arra kötelezi az orvost, hogy kiderítse a közelmúltbeli érzelmeket és viselkedést. Milyen gyakran volt sírhatnékja az elmúlt két hétben? Kárt tett-e magában vágás által vagy egyéb módon? A kézikönyv ezután csoportosítja ezeket a tüneteket, és címkével látja el őket. Alkalmazkodási zavar, bipoláris zavar: ezeket a szavakat írják a személy aktájába. A DSM szerint nem szükséges említeni az okokat, ami miatt az ember az elmúlt 14 nap 11 napján sírt. Csak rögzítve legyen, hogy fennáll-e ez a tünet vagy sem. A tünetek alapján, ha ötből kettő fennáll, akkor ez és ez a diagnózis. Ha nem áll fenn, akkor keresni kell egy másik diagnózist.

Az előzmények figyelmen kívül hagyása, a személy súlyos nehézségeinek oka iránti közömbösség ellentétes az orvostudomány többi részének megközelítésével. Az onkológusok az okokat keresik és mikroszkóp alatt tanulmányozzák a rákos sejteket. Elemzik a genetikai mutációkat. A megállapításokat konferenciákon tárgyalják és mutatják be, és a diagnosztika kritériumait ennek alapján módosítják. Rámutatnak a BCRA1 és a BCRA2 mutációval járó emlődaganatok közötti különbségre, és az intervenciót aszerint tervezik meg, hogy melyik mutáció van jelen.

Miért hagyják figyelmen kívül a személy előtörténetét?

Lehetséges, hogy felsejlik a gondolat: várjunk csak, ezt teszik a pszichiáterek is, ugye? Keresik a depresszió vagy anorexia génjeit, nem? Volt erről valahol egy újságcikk… Bizonyára a mentális problémák okait is keresik, és a diagnózist a kutatás alapján készítik el, ugye? A válasz, mint egy zen koan: igen és nem.

Igen, a pszichiáterek kutatást végeznek az anorexia és a depresszió, valamint számos egyéb rendellenes állapot genetikai alapjait illetően. Van vérkép-elemzés, illetve SPECT vizsgálatokat végeznek az emberek agyán. Sokmilliárd dollárt költöttek erre a Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézetek (NIMH) és a kutatólaboratóriumok szerte a világon. A pszichiátria annak az elképzelésnek a foglya, hogy az emberek valamilyen biológiai rendellenességből eredően sírnak, vagy utasítják el az evést, még akkor is, ha egészségtelenül soványak.

A NIMH korábbi vezetője, Dr. Thomas Insel kijelentette, hogy „a mentális rendellenességek olyan biológiai rendellenességekből erednek, amelyek elváltozások az érzékelésért, érzelmekért vagy a viselkedésért felelős agyi területeken”(1), tehát például az evés megtagadása nem köthető a személy életmódjához. A NIMH hangsúlyozza, hogy az evési rendellenességek mindig biológiailag meghatározott testi elváltozások következményei.”(2) Sok pszichiáter azt jelenti ki a nyilvánosság számára, hogy kémiai egyensúlyhiányok okozzák az erős negatív érzelmeket vagy a furcsa gondolatokat. A brit pszichiáterek 99%-a szerint a skizofrénia elsődleges oka valamilyen testi jellegű elváltozás.(3)

A biológiai tényezők keresése az alapja az egész DSM-erőfeszítésnek. A pszichiáterek, akiknek a munkája a DSM III-at eredményezte, azt remélték, hogy minden klinikai szindróma különbözik a többitől, saját genetikai profilja van és a pontos azonosításhoz laboratóriumi vizsgálatokat lehet végezni.(4) Ez a remény meghiúsult, mert később elismerték, hogy laboratóriumi eredmények nem mutatják ki a gyakoribb pszichiátriai rendellenességek egyedi vonásait.”(5) A igyekezet ellenére most, 47 évvel később, továbbra sincs olyan laboratóriumi vizsgálat, amely megbízhatóan azonosítaná a DSM-ben megjelenő bármelyik szindrómát. Nem sikerült azonosítani egyetlen gént sem az egyes mentális rendellenességekhez, melyek a DSM-ben megjelennek, annak ellenére, hogy számos kutatást folytattak le és több milliárd dollárt költöttek ezekre.

Soha nem lehetséges egyértelmű laboratóriumi tesztet vagy felelős gént találni. Dr Regier és Narrow, akik a DSM elméleti alapjait leírták, elismerik, hogy a rendellenességek komorbiditása szembetűnő. Megemlítik, hogy a súlyos szorongással, depresszióval vagy szomatizációval küzdő emberek több mint felénél megtalálható a másik kettő valamelyike vagy mindkettő is. Így ha a legtöbb embernek két vagy több rendellenessége van, akkor nem lehet találni olyan tesztet vagy gént, amely megbízhatóan azonosít egyetlen állapotot. Nem található meg a depresszió génje, ha a legtöbb ember depresszióval és szomatizációval, illetve depresszióval és szorongással is küzd.

Noha a mentális rendellenességek biológiai alapjának megtalálására szolgáló meglehetős erőfeszítések nem jártak sikerrel, a másik oldalon különös csend van. A pszichiátria figyelmen kívül hagyja mindazt, amit az érzelmi zavarok, a szorongás okairól tud. Ezt a tudást kizárja a DSM-ből ahelyett, hogy a kézikönyvet felülvizsgálná és belefoglalná ezeket az okokat is. Kizárja a személy előtörténetét, hogy mi történt vele előzőleg, ami fontos tényező annak megértésében, hogy miért szenved mentális nehézségektől. Ezáltal kritikai szempontból fontos információk elvesznek, és a hatékony kezelés is kikerül a látókörünkből. Nagyon jó például szolgál erre az egyik legkiterjedtebb tanulmány, amelyet az amerikai pszichiátriában valaha végeztek.

Kutatás: A virginiai felnőttkorú ikrek kutatása

A Virginia Adult Twin kutatást végző kutatók 4856 embert követtek, 12 éven keresztül.(6) Ezalatt többször is interjút készítettek velük, négy alkalommal. Minden interjú során 12 különféle depressziós tünetről kérdezték őket, amelyeket a megelőző időszakban tapasztaltak. Megkérdezték tőlük azt is: “Akkoriban történt-e valami, ami miatt így érezte magát, vagy ez az érzés minden előzmény nélkül tört fel?” Ha a résztvevők azt mondták, igen, volt valamilyen előzetes ok, akkor felkérték őket, hogy mondják el. Ez rendben is van. És az adatok elképesztőek voltak.

Először is az esetek 88%-ában a résztvevők megemlítettek egy olyan eseményt, amely kiváltotta a depressziójukat. Elhagyta őket a párjuk, meghalt valaki, akit szerettek, kudarcot vallottak valamiben, vagy konfliktusuk volt egy családtaggal. Említették a krónikus stresszt, rossz egészségi állapotot, félelmet a jövőtől – olyan eseményeket, amelyek negatív hangulatot vagy súlyos depressziót okoztak.

Ez a megállapítás önmagában megcáfolja azt az elképzelést, hogy biológiai tényezők, mint például a kémiai egyensúlyhiány, állnának a depresszió hátterében. 10-ből 9 alkalommal a kapcsolatok elvesztése, halálhír vagy jelentős félelem lelki sérülése okozzák a személy depresszióját. Ha biológiai lenne az ok, akkor véletlenszerűen fordulna elő. Ezzel szemben a depressziót nagymértékben befolyásolják konfliktusok, kudarcok és más fájdalmas események az emberi kapcsolatok mátrixában.

Egy másik fontos felfedezés az volt, hogy a lelki sérülések különféle típusaihoz a tünetek sajátos együttese társult. Azok az emberek, akiknek a párkapcsolatuk felbomlása okozta a depressziót, több szomorúságot, étvágycsökkenést és koncentrációra képtelenséget tapasztaltak, mint a többiek. Fáradtság, lassú mozgás, nyugtalanság, rossz alvás és megnövekedett evési kényszer volt jellemző rájuk. A krónikus stressz miatt depressziós emberek tünetei éppen ellentétesek voltak. Míg azoknak, akiknél egészségügyi problémák indították be a depressziót, egészen másfajta tüneteik voltak. Az egyes pszichológiai problémák olyan tünetegyüttest eredményeztek, amelyek eltértek a más probléma által kiváltott depresszió tüneteitől.

Ezek a tünetegyüttesek időben feltűnően stabilak voltak. Mivel a kutatók négy interjút is készítettek ugyanazokkal az emberekkel, voltak, akik kétszer is depressziósak voltak a 12 év során. Ha ugyanaz a személy két különféle pszichológiai problémát élt meg a vizsgálat 12 éve alatt, akkor nem ugyanazok voltak a tünetei. Ezzel szemben az adott pszichológiai problémára jellemző tünetei voltak. Ha Elizabeth a tanulmány második évében azért volt depressziós, mert a szerelme otthagyta, akkor a klasszikus „párkapcsolati veszteség” tüneteit mutatta. Nyolc évvel később, amikor egy ideig krónikus stressz alatt állt, a szokásos „krónikus stressz” tüneti mintázatát mutatta. Nem egységes a „depresszió” mint rendellenesség. Van „párkapcsolati veszteség” miatti lehangoltság, „krónikus stressz” miatt fellépő feszültség és van „gyász” miatti veszteségérzet.

Ez a felfedezés megdönti a depresszió mint kémiai egyensúlyhiány elméletet. Ha alacsony szerotoninszint okozná, akkor a tünetegyüttes időről időre azonos lenne. A tünetek egyetlen mintázatát, az „alacsony szerotonin depressziót” találnánk. Ezt látjuk fizikai betegségek esetén; a malária lázat okoz, függetlenül attól, milyen gyakran kapja meg valaki. De a pszichológiai problémák eltérnek egymástól. Mindegyikre jellemzőek a fájdalmas érzelmek, zavaró gondolatok és a viselkedés változásai. A „párkapcsolati veszteség” szomorúsága jelentősen különbözik a „gyásztól”.

Ezt az egyediséget látjuk, ha a bőr sérüléseit vizsgáljuk. A vágás, az égési sérülés és a vegyi anyagok károsítják a bőrt. A fájdalom típusa, a seb megjelenési formája és a gyógyulás kifejezetten eltérnek a háromféle fizikai sérülés esetében. Ez az oka annak, hogy az orvoslás nem diagnosztizál olyat, hogy „bőrkárosodási rendellenesség”. Mélyebbre néz, és rákérdez, hogy mi okozta a sérülést. Az orvos figyelembe veszi, hogy mi károsította a bőrt, és az így felállított diagnózis szerint kezeli a sérülést.

DSM-5: A kutatás figyelmen kívül hagyása

A pszichiátriának lehetősége volt arra, hogy mélyebbre nézzen, rákérdezzen a tényleges lelki sérülésre, amely a felszínen depresszióként jelenik meg. Ehelyett félresöpörte a bizonyítékokat. A fenti tanulmány egy hatalmas, precíz, kiterjedt kutatói teljesítmény volt az Egyesült Államokban, amelyet 2007-ben publikáltak az American Journal of Psychiatry-ban. Remek bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy szinte az összes „depresszió” lelki sérülésekből származik, és mindegyiknek jellemző tünetei vannak. Ez nagy előrelépés volt annak megértésében, hogy mit hívunk „depressziónak”, és hogyan lehet kezelni azt. A klinikusok megkérdezhetik az embereket a közelmúltban bekövetkezett lelki sérüléseikről. Elmondhatják, hogy az általuk észlelt tünetek nagyon hasonlóak más emberekéhez, akik hasonló helyzetet éltek át. A klinikus elmondhatja, hogy a bánat normális reakció egy szeretett személy elvesztése esetén. Ha a személy krónikus stresszhelyzetben van, a klinikus megbeszélheti vele a stressz csökkentésének és a gyógyulás elősegítésének lehetőségeit.

Ezek egyike sem történt. Amikor a DSM-5 a tanulmány közzététele után 6 évvel megjelent, figyelmen kívül hagyta a bizonyítékot, hogy a felnőttkorban fellépő depresszió 88% -át lelki sérülések okozták. Nem csak ezt a tanulmányt hagyták figyelmen kívül, hanem az összes olyan kutatást is, amely összekapcsolta a gyermekkori traumákat a „depresszió” későbbi epizódjaival. Ezt a kutatást egy, a MIA korábbi bejegyzésében tárgyaltam, itt elérhető.

Számos kutatás foglalkozik a szexuális bántalmazás, illetve mindenféle bántalmazás, továbbá elhanyagolás és családi diszfunkciók, valamint a későbbi életkorban fellépő depresszió, illetve öngyilkosság összefüggéseivel. E tanulmányok egyike sem érte el a DSM-5-ben a depresszió meghatározásával megbízott szakértők ingerküszöbét. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták ezeket a tanulmányokat. Mint Dr. Diastam (ők valójában Dr. Diastam megtestesülései), nem kérdezték, mi okozta az erős lehangoltságot. Csak csoportosítottak néhány tünetet, és ha 9-ből 5 megvolt, akkor depressziós a páciens. Ha 9-ből csak 4, akkor nem depressziós.

Ez teljes ellentmondásban áll az orvostudomány többi részével, amely óriási erőfeszítéseket tesz a probléma okának, a kórtörténet felmérésének feltárására, vérvizsgálattal, röntgenfelvételekkel, stb. Ezzel szemben a pszichiátria figyelmen kívül hagyta a depresszió leggyakoribb okaival kapcsolatos összes kutatást, és megragadt a tünetcsoportok azonosításánál.

DSM – azt kapja, amiért fizet

A cinikusabbak és tájékozottabbak azt mondhatnák, hogy nem kell meglepődni. Azt kapod, amiért fizetsz, mondhatni. És igazuk van. Dr. Allen Frances, aki a teljes DSM-IV felülvizsgálatot irányította, több százezer dollárt kapott a Big Pharma-tól a Risperdal népszerűsítéséért.(7) A DSM-IV “Érzelmi rendellenességek” fejezetével foglalkozó bizottság minden egyes pszichiáterének pénzügyi kapcsolata volt a gyógyszergyártókkal.(8) Mindegyiküknek. A DSM-5 esetében a bizottság pszichiátereinek 67% -a kötődik anyagi érdekeltséggel a Big Pharma (Gyógyszeripar) piaci részesedésének bővítéséhez.

A diagnózisok száma jelentősen növekedett a DSM minden egyes kiadásakor, az első 128-at tartalmazott, az utolsó 541-et. A bánatot is depresszióként definiálják, megcáfolva az összes emberi tapasztalatot, mely szerint az emberek bánatot éreznek, amikor meghal egy hozzátartozójuk. A gyógyszergyártók kifizetési listáin szereplő pszichiátereknek nem érdeke az igazság kutatása vagy annak hangoztatása, hogy a bánat általában lelki problémák következménye, például amikor kiderül, hogy a házastársunk megcsal minket. Mi lenne ebből a haszna? Ez nem hozna számára szerződést egy óriáscég jövedelmező promóciójának segítésére.

A közvélemény talán azt gondolja, hogy érdemesebb lenne egy terapeutával beszélni az árulás vagy a veszteség miatt érzett szomorúságról, mint lenyelni egy tablettát. A közönség valószínűleg a probléma gyökeréig szeretne jutni, nem csak elzsibbasztani a fájdalmat, és tablettát szedni, ami elhízást okoz.

Azonban nem a közvélemény fizeti a különféle DSM bizottságokban ülő pszichiátereket. Így a közönség nem kap tőlük semmi hasznosat. Hasznosabb lett volna egy olyan megközelítés, mint az orvostudomány többi része. Megtudni a problémák tényleges okát. Magyarázatot kapni, hogy milyen okok milyen tüneteket okoznak. A szakember részéről olyan intervenció, amelynek köze van az okokhoz, és segíti a gyógyulást.

Az emberek nem kaptak semmi megbízhatót, mivel a pszichiáterek figyelmen kívül hagyták azokat a kutatásokat, miszerint a különféle lelki fájdalmak különféle tünetcsoportokat okoznak. Mindössze csoportosították a szomorú hangulattal kapcsolatos tüneteket, és elnevezték egy rendellenességnek.

Egy diagnózis megbízhatóságát egy metrikus mutatóval (kappa együttható) mérik, amely 0 és 1 közötti. Ha a kappa 1, ez azt jelenti, hogy két klinikus minden alkalommal egyetért abban, hogy a személynek milyen betegsége van. Ha a kappa értéke 0, akkor a két klinikus soha nem ért egyet, és a diagnózis alapjául szolgáló rendszer megbízhatatlan. A 0,7 kappa jónak tekinthető.(9) A DSM-5 “súlyos depresszió” diagnózisa esetén a kappa 0,28.(10) Az “általános szorongás-rendellenesség” esetén 0,20. Még az “alkoholfogyasztási rendellenesség” esetén is csak 0,40.

Ez megdöbbentő szégyen a pszichiátria számára. Semmiféle megbízhatóság nincs a depresszió diagnosztizálásában. Az egyik pszichiáter azt állíthatja, hogy “depresszió”, a másik azt mondhatja, hogy “bipoláris zavar”. Vagy “alkalmazkodási rendellenesség”, vagy “skizoaffektív rendellenesség”. Melyiküknek van igaza? Senki sem tudja. Mind azonos képesítéssel rendelkeznek, mégis különböző címkét rendelnének ugyanahhoz a személyhez.

Ha kórházba menne, és az egyik orvos azt mondaná, hogy ön Crohn-betegségben szenved, egy másik szerint pankreatitisze van, egy harmadik pedig gyomorrákot mondana, akkor ön teljesen összezavarodna. És ha mind anélkül jutnának erre a következtetésre, hogy bármiféle laboratóriumi vizsgálatot, vérkép-elemzést vagy röntgenezést végeznének, akkor azt gondolná, hogy sarlatánok, és elmenekülne.

A pszichiátriában azonban nincs röntgenfelvétel vagy vérkép-elemzés. Az általuk felállított diagnózisoknak nincs valóságalapja. Gyomorrák esetén a daganatot ultrahanggal ki lehet mutatni, a sejtek elváltozásait mikroszkóppal meg lehet találni. A pszichiátria viszont nem kapcsolódik semmilyen objektív teszteléshez. Az egész DSM tudományosan megalapozatlan. El van választva minden empirikus megfigyeléstől. Egy sereg megbízhatatlan címke, amelyet különféle emberek találtak ki, és a gyógyszergyártók óriási összegeket fizettek érte, hogy a piaci részesedésüket bővíthessék. Ennyi az egész.

A DSM szellemi csődjének leleplezésére van szükség ahhoz, hogy segíthessünk a jelentősen levert hangulatú és furcsa gondolatok által gyötört embereknek. Ha megértik, hogy a rájuk ragasztott pszichiátriai címkék megbízhatatlanok és valójában gyógyszergyártó cégek által finanszírozott, érvénytelen diagnózisok, akkor el lehet kezdeni kezelni a helyzetet. A „skizoaffektív rendellenesség” vagy a „borderline személyiségzavar” címkével való stigmatizáció és tehetetlenség olyan, mint amikor egy delfin halászhálóba gabalyodik. Ha eltávolítjuk a hálót, akkor elmúlhat a félelem attól, hogy meg fogják tagadni tőle a egészségügyi ellátást, a munkát, és állandó szégyenben élhet, mert “tartósan beteg agya” van. Ahelyett, hogy elintéznénk őket azzal, hogy „ön egy határeset”, úgy értelmezve, hogy „lehetséges, hogy ön szimulál, ezért figyelmen kívül hagyható”, ezeket az embereket meg lehet hallgatni…

Mert a diagnózisok kritikája nem azt jelenti, hogy ezeknek az embereknek nincsenek komoly problémáik. Mert igenis súlyos problémájuk van. Tegnap hat óra hosszat sírtak, és meg akarják ölni magukat a fájdalom megszüntetése érdekében. A fejük borzalmas gondolatokkal van tele, hogy teljes kudarc az életük. Attól, hogy a „Fedilrap-szindróma” diagnózis hamis, nem arról van szó, hogy Dr. Greenwoodnak ki kellene tolnia a hordágyat a kórházból, hazaküldeni a pácienst, hogy menjen szépen haza és szedje össze magát. Ha valamilyen rossz állapottal találkozunk, akkor azt meg kell érteni és a talált adatoknak megfelelően kezelni kell.

Tehát hogyan kezeljük?

Először is az illető (közel)múltjának feltérképezésével kezdjük. Ez a Diagnózis 101, amely lépést a DSM készítői teljes mértékben kihagyták, és ez igen messzire vitte őket. A pszichiátria helyreállíthatja önmagát, úgy, hogy visszatér az alapokhoz. Lélegzetelállítóan egyszerű. Kérdezze meg a bajban lévő embert, hogy mi történt vele. Amikor gyerek volt, bármilyen módon rosszul bántak-e vele? Érzelmileg vagy fizikailag elhanyagolták-e? A szüleinek volt-e kábítószer-használati problémája, erőszakosak voltak-e vele vagy előfordult-e egyéb rendellenesség? A kortársai zaklatták vagy elutasították-e? Volt-e korábban felnőttkori traumája? A főnöke keményen bánik-e vele, zaklatja-e? Nemrégiben történt-e valamilyen sokkoló hatású esemény az életében, például egy családtagját súlyos betegséggel diagnosztizálták esetleg?

Ezek azok a lelki sérülések, amelyektől az emberek legtöbbször szenvednek. Több ezer kutatási cikk (és elmondhatatlan mennyiségű klinikai tapasztalat) azt mutatja, hogy ezek adják az alapját a súlyosan negatív hangulatnak, illetve a gondolkodás és észlelés problémáinak. A lelki sérülések indexe leírja ezeknek az érzelmi sérüléseknek az értékelését. Ingyenesen elérhető a https://psychologicalinjuryindex.com/ oldalon. A PII (pszichológiai sérülések indexe) útmutatót nyújt a személy történetének feltérképezéséhez, és viszonylag alapos megértést nyújt a személyről.

Létfontosságú, hogy megértsük az ember lelki sérüléseit, mert a diagnózis adja a kezelés alapját. A gyomorrák diagnosztizálása műtéthez és kemoterápiához vezethet kezelésként. A fekélyes vastagbélgyulladás diagnosztizálása teljesen más kezeléshez vezet. Ha helytelen a diagnózis, akkor helytelen lesz a kezelés, és az emberek betegnek maradnak, vagy meghalnak. Ennek a helyzetnek a drámai feszültsége adja a „Dr House” sorozat alapját.

Miután kiderül, hogy az illető lelki sérülése az, hogy a mostohaapja négy éven át szexuálisan zaklatta, másképp folytatjuk a kezelést, mint ha kiderítjük, hogy munkahelyi zaklatásokat él át. Mindkettő sok sírással, levert hangulattal és reménytelenséggel járhat. De az, amit az első terápiás ülésen mondok egy kliensnek, radikálisan eltér attól, amit a másodikon mondok. A különféle helyzetek kezelését az ilyen sérülések figyelembe vételével kell végezni, a sütemény-formázó megközelítés helyett: „magának depressziója van, tehát kezdje el szedni ezt a tablettát”.

A személy lelki sérüléseinek feltárása egy másik fontos következménnyel is jár. Emberként azonosítja őt. Ez furcsának hangozhat: hát nem mindig tekintik embernek? Sajnos nem. A címkék egyik szörnyű következménye az, hogy embertelenítik az embereket. Az, hogy „ő egy borderline eset”, olyan címke, amelyet túl gyakran hallottam szakemberektől, és azt okozza, hogy egyfajta pszichológiai távolságot tartson az emberektől, akiknek hangulatváltozásai vagy és öngyilkossági gondolatai vannak. Amikor azt hallja, hogy egy embert arra redukálnak, hogy egy „kábítószeres” vagy „tegnap este idejött egy bipoláris a sürgősségi osztályra”, akkor észreveheti a címkék embertelenítő hatását.

A lelki sérülésekről beszélni nagyon különbözik ettől. Ha azt mondjuk, hogy „Stuartnak öt súlyos gyermekkori tapasztalata van”, akkor a személy áll az első helyen. A neve az első szó a mondatban. Ember mivoltuk, személyiségük az elsődleges elem. Ezek nem címkék, hanem névvel rendelkező személyek. Második elem az, hogy lelki sérülései vannak. Jelzi, hogy egy emberről van szó, akinek valami baja van. Világos különbség van egy beteg ember (aki meggyógyulhat a különféle terápiás formáknak köszönhetően) és a betegség megnevezése között. Például “tífuszos Mary”. Ha valakit mentális betegséggel, agyi rendellenességgel diagnosztizálnak, az állandó működési zavarokat és végzetesen károsodott idegrendszert sejtet.

Miután az érzelmi sérüléseket feltérképezték a PII segítségével, a következő lépés annak kiderítése, hogy az illető hogyan próbált megbirkózni a dologgal korábban. Volt-e korábban terapeutánál? Az hasznos volt-e számára, vagy sem? Ki támogatja ők a családban? Használ-e túl sok fájdalomcsillapítót? Próbálja-e bizonyítani, hogy semmi baja sincs, és állandóan dolgozik-e és előléptetésekre hajt? Olvas-e önsegítő könyveket, vagy éppen jelentkezett egy neonáci csoportba (bármennyire egészségtelen is), hogy közösségre találjon? Ennek a szakasznak az a célja, hogy feltárja az emberek által alkalmazott megbirkózási stratégiákat, és azt, hogy ezek a módszerek milyen mértékben segítettek rajta, vagy éppen fenntartották a lelki problémáikat…

Nyilvánvaló, hogy ez a folyamat mélyebbre hatol, mint a DSM. Nem úgy zajlik, hogy előregyártott kérdéseket teszünk fel annak érdekében, hogy az embereket egyik vagy másik csoportba soroljuk. Egészen más. Ez magában foglalja annak az embernek a megismerését, aki az asztal másik oldalán ül. Az élettörténete meghallgatását, a lelki sebeinek megértését, a leküzdésükre tett erőfeszítéseit, a céljai, vereségei és győzelmei megértését. Annak kiderítését, hogy ki segített neki eddig, és hogy mennyire volt az a segítség hasznos, és kik akadályozták vagy bántalmazták őt.

És ebből az információhalmazból származik a kezelés. Hasonló a folyamat, mint az orvoslásban: anamnézis készítése, az okok, különféle tényezők feltérképezése, és azután kezelés. A lelki sérülések feltérképezése után jöhet a kezelés. És csak a pszichoterápia nyújt kezelést az érzelmi sebekre. Csak terápiával lehet feltárni az érzelmileg sérült emberek negatív gondolatait és hatástalanítani azokat. Csak a terápia képes gyógyítani a torz énképet, amely a bántalmazás nyomán kialakult valakiben.

A tabletták segíthetnek a szélsőséges szorongás (öngyilkosság, aktív pszichózis) enyhítésében, de soha nem tudják gyógyítani a mögöttes lelki sérülést, amely kiváltotta az intenzív érzelmeket. Amikor az emberek abbahagyják a tablettaszedést, a háttérben meghúzódó lelki sérülés visszatérését tapasztalják. Tény, hogy az antidepresszánsok szedésének abbahagyása után a visszaesés aránya két-háromszor magasabb, mint a pszichoterápia abbahagyása után.(11). Hasonló adatokat találhatunk a szorongás kezelésével kapcsolatban.(12)

És így a közönségnek lehet valamije, ami valóban hasznos a számukra. Az érvénytelen és megbízhatatlan címkék sora helyett, amely egyre hosszabbodik, amikor egy orvos a DSM-et használja, valaki meghallgatja a történetüket. Valaki elkezdi megérteni őket. Ez empátia. Ha valakire úgy tekintenek, hogy ő „Jennifer, akinek négy gyermekkori traumája volt” vagy „Dave, akivel a főnöke méltánytalanul bánt”, akkor bajban lévő emberként tekintenek rá, aki képes túljutni ezeken a tapasztalatokon és meggyógyulni. Ez reményt ad nekik a jövőre.

A cikket Dr. Eric Kuelker, klinikai szakpszichológus publikálta a Mad In America nevű online magazinban 2020. május 18-án.
Innen érhető el: https://www.madinamerica.com/2020/05/dsm-led-astray/

  1. http://www.nimh.nih.gov/about/director/index.shtml
  2. https://www.nimh.nih.gov/health/publications/eating-disorders/index.shtml
  3. Kingdon D., Sharwa T., Hart. D., (2004). What attitudes do psychiatrists hold towards people with mental illness? Psychiatric Bulletin, vol. 28, 401-406
  4. Regier DA, Narrow WE, Kuhl EA, Kupfer DJ. (2009). The conceptual development of DSM-V. Am J Psychiatry. Jun;166(6):645-50.
  5. Feighner JP, Robins E, Guze SB, Woodruff RA Jr, Winokur G, Munoz R. (1972) Diagnostic criteria for use in psychiatric research. Arch Gen Psychiatry. Jan;26(1):57-63.
  6. Keller MC, Neale MC, Kendler KS. (2007) Association of different adverse life events with distinct patterns of depressive symptoms. Am J Psychiatry. Oct;164(10):1521-9.
  7. Caplan, PJ. (2015) Diagnosisgate: Conflict of interest at the top of the psychiatric apparatus. Aporia. Vol 7. p. 30-41.
  8. Cosgrove L, Krimsky S. (2012). A comparison of DSM-IV and DSM-5 panel members’ financial associations with industry: a pernicious problem persists. PLoS Med. 9(3):e1001190. doi: 10.1371/journal.pmed.1001190. Epub 2012 Mar 13.PMID: 22427747
  9. Spitzer, R., J. Williams. J. Endicott (2012) Standards for DSM-5 reliability. Amer J Psychiatry. 169: 537
  10. Regier DA, Narrow WE, Clarke DE, Kraemer HC, Kuramoto SJ, Kuhl EA, Kupfer DJ. (2013). DSM-5 field trials in the United States and Canada, Part II: test-retest reliability of selected categorical diagnoses. Am J Psychiatry. Jan;170(1):59-70.
  11. Cuijpers P, Hollon SD, van Straten A, Bockting C, Berking M, Andersson G. (2013) Does cognitive behaviour therapy have an enduring effect that is superior to keeping patients on continuation pharmacotherapy? A meta-analysis. BMJ Open. Apr 26;3(4).
  12. Barlow DH, Gorman JM, Shear MK, Woods SW. (2000). Cognitive-behavioral therapy, imipramine, or their combination for panic disorder: A randomized controlled trial. JAMA. May 17;283(19):2529-36.