Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Dorothy Dundas megjelent az Egyesült Államok Élelmezési és Gyógyszerészeti Hivatala Neurológiai Eszközök Testülete előtt, amely az elektrokonvulzív terápiás (ECT) eszközök átsorolását mérlegelte. A 2011. január 27-én készült és publikált jegyzőkönyv a következőket tartalmazza:

A nevem Dorothy Dundas, 69 éves vagyok, Newton városból (Massachusetts állam) jöttem. 50 éven át vártam, hogy megjelenhessek egy testület előtt, amelynek hatalmában áll emberséges döntés meghozatalára. 19 éves koromban szomorúnak és magányosnak érzetem magam, és megpróbáltam megölni magam. Bevettem egy fél üveg aszpirint, emiatt a szüleim elvittek a Massachusetts Általános Kórházba, és ekkor elkezdődött három évig tartó pokoljárásom a mentális egészségügyi rendszer borzalmaiban. Skizofréniával diagnosztizáltak, és 50 sokk-kezelést kaptam akaratom ellenére: 40 inzulinsokkot és 10 elektrosokkot, azaz ECT-t.

1961-ben, nagyon korán, egy sötét téli reggelen három másik tizenéves lánnyal együtt felébresztettek minket, és azt mondták, hogy feküdjünk egyenesen az ágyunkon, amelyeket közvetlenül egymás mellé állítottak. Azután inzulint fecskendeztek belénk, és tíz napon át reggel 10-kor egy sötét ruhás férfi jött be hozzánk. A felszerelését egy kis fekete bőröndben hozta, ez a halálosan pusztító ember. Egyenként a fejünk mögé állt a gépével. Reszkettünk a ránk terített lepedő alatt. Aztán levették a lepedőket, és azt mondták, feküdjünk a hátunkra, egy lecsupaszított, kiszolgáltatott helyzetben. Én voltam a második a sorban. Próbáltam oldalra nézni, hogy lássam, mi történik az első lánnyal, Susannal, aki elsőként kapta a kezelést. Gondoltam, ez valahogyan felkészíthet engem arra, ami történni fog – de mikor láttam, hogy a teste hevesen rázkódni kezd, már nem bírtam nézni.

Reszkettem a lepedő alatt, amikor hozzám jöttek. Még mindig érzem a ragacsos hideg zselét, amelyet a homloklomra kentek. A karjaimat és a lábaimat lerögzítették, és mielőtt megnyomta a sokkgombot, megkérdezte, mindeki készen áll-e? Nyilván nem hozzám beszélt, mert én kővé voltam dermedve és nem mertem megszólalni. Minden alkalommal arra számítottam, hogy meghalok. Aztán heves fejfájással és émelygéssel ébredtem fel. A gondolataim elmosódottak voltak. Véglegesen elvesztettem az emlékezetem a sokkot megelőző 8 hónap eseményeről. Elvesztettem az önbecsülésemet is. Úgy kilapítva éreztem magam, mint egy palacsinta. De nagyon-nagyon szerencsés voltam, mert az egyik ilyen hideg téli reggelen, pontosan 50 évvel ezelőtt, Susan, a mellettem fekvő lány soha többet nem ébredt fel a sokkból. Épp 17 éves lett azon a héten, amikor meghalt. Úgy éreztem, hogy Susan is az életem részévé vált.

Az ECT egy erőszakos, károsító támadás volt az agyam és a lelkem ellen. Érzelmileg rosszabbá, nem jobbá vált az állapotom. Katatón és kétségbeesett félelemmé vált az életem miatt. A mai napig nehezemre esik koncentrálni egy beszélgetés során, hogy ne kalandozzak el gondolatban. Örökre elvesztettem a számolási képességeket, pedig korábban nagyon jó tanuló voltam. Amikor néhány hónappal az ECT után IQ tesztet végeztettek velem, megkérdezték az Egyesült Államok lakosságát, azt válaszoltam: 1000. Amikor kérte, hogy gondoljam át újra, azt mondtam, 2000.

Arra emlékszem, fogalmam sem volt, hogyan keressek választ a gondolataimban. Számomra a gondolkodási képesség elvesztése mellett a leginkább bénító mellékhatás azoknak a traumatikus reggeleknek az emléke, amikor az agyamat erőszakos és bántalmazó támadások érték. Túl hosszú ideje tart az összejátszás az FDA, az APA, az AMA (Amerikai Orvosok Szövetsége) és a sokkgépeket gyártó vállalatok között. Ez nagy üzlet, és rengeteg pénzt keresnek azoknak a az embereknek a törknretétele árán, akiket az évek során ilyen módon kezelnek.

Számomra a tájékoztatás utáni beleegyezés értelmetlen. Csak azok valóban tájékozottak, akik már megtapasztalták az ECT-t. Valójában ez egy emberi jogi kérdés, mert ez egyfajta kínzás kérdése. Végül, három év pokol után találkoztam egy kedves fiatal orvossal, aki szelíd hangon beszélt velem, és reményt adott nekem. Leállította az összes gyógyszerezésemet, és döbbenetét fejezte ki, amikor hallotta az ECT-vel kapcsolatos tapasztalataimat –

DR. BROTT: 20 másodperce van.

DOROTHY DUNDAS: és elismerte, hogy ez embertelen volt. Nyomatékosan kérem, hogy tiltsák be ennek a veszélyes és barbár gépnek a használatát, mutassanak bátorságot és megértést, és támogassák a lelki fájdalom gyógyításának humánusabb és holisztikusabb megközelítését.