Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

“Nincs kedvem semmihez, képtelen vagyok örülni bárminek, régóta nyomott a hangulatom… Biztosan depressziós vagyok.” Nem meglepő, ha bárki így gondolkodik manapság, hiszen az emberi érzéseket és érzelmeket túl könnyen illetik „orvosi” elnevezésekkel, utat nyitva ezzel a „kezeléseknek”, ami az esetek döntő többségében tudatmódosító szereket jelent. A baj csak az, hogy ha az ember egyszer elindul ezen az úton, többé már nem fordulhat vissza: pszichiátriai diagnózissal, és az ezzel járó hátrányokkal kell leélnie az életét.

Rengetegen tartanak a stigmáktól

A Medical Online nevű hírportálon a napokban jelent meg egy cikk, melyből a következők derültek ki:

Nemzetközi adatok alapján minden második mentális zavarral élő tart attól, hogy betegsége miatt igazságtalan bánásmódban lesz része. Közel egyharmaduk tapasztal mentális zavarával kapcsolatba hozható hátrányokat a munkavállalás területén, csaknem minden ötödik beteg számol be nehézségekről a pénzintézetekkel, biztosítókkal való együttműködésben. … Sajnos a betegek részéről a diszkriminációra irányuló tapasztalatok az egészségügy területén is általánosak, ami leggyakrabban a tünetek bagatellizálásában érhető tetten.”

Ahogyan a fenti sorok is jelzik, a pszichiátriai kezeltek az egészségügyi ellátásban ugyanúgy hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, mint a közéletben. Miben nyilvánul ez meg?
Ha egy testi panaszokkal érkező beteg korábban pszichiátriai kezelést kapott, esetleg akár ismerik is az adott kórházban emiatt, akkor igen jó esélye van rá, hogy jelenlegi testi panaszait figyelmen kívül hagyják. Feltételezik ugyanis, hogy a szimptómák csak a beteg zavart elméjének szüleményei, a kezelést pedig továbbra is a „mentális rendellenességére” kapja majd.

Nem sokkal derűsebbek a kilátásai annak a betegnek sem, aki már egy ideje a pszichiátriai osztály vendégszeretetét „élvezi”, hiszen az ő testi panaszait is hasonló komolysággal fogják kezelni. Ennek következtében pedig a túlélésre való esélyei is jelentősen csökkenhetnek, hiszen egy kivizsgálatlan, kezeletlenül hagyott, valós testi probléma ritkán múlik el magától.

„Mentális rendellenesség”, mégis biológiai kezelések

“Magyarországon a téma még mindig kevéssé kutatott, a hiányzó validált mérőeszközök, ill. a pszichiátriai betegségeket illetően továbbra is uralkodó biomedikális (kizárólag testi okokat feltételező és kezelő) szemlélet miatt.”

Ahogy az idézetből is kiderül, hazánkban – csakúgy, mint bárhol a világon – valódi mérőeszközök (képalkotó vagy laborvizsgálatok) nélkül kezdik meg a pszichiátriai kezeléseket, melyek szinte minden esetben tudatmódosító szerek felírását jelentik. Ezek hatásossága igencsak vitatott, hiszen a betegek mintegy fele semmilyen pozitív változást nem érzékel – példának okáért – az antidepresszánsok szedésétől, mégis ez az elsődleges kezelési formája a depressziónak – kizárva a lelki tényezők feltérképezésének lehetőségét. Nem szenvednek hiányt azonban mellékhatásokból, melyek olykor sokkal nagyobb problémákhoz vezetnek, mint az eredeti szituáció.

Gondoljunk csak bele, mit eredményezhet az, ha egy hosszú ideje fennálló nyomott hangulatra felírnak egy antidepresszánst, amelynek hatására a „beteg”, bár hangulata továbbra sem javul, elveszíti a libidóját, képtelenné válik szexuális aktusra. Öngyilkossági gondolatai támadnak, vagy ami még rosszabb, kísérletet is tesz erre, így kényszerkezelésre utalják egy pszichiátriára. A sort még hosszasan folytathatnánk hasonló nagyságrendű tünetekkel, ám egy dolgot még ezek közül is érdemes kiemelni: az elvonást. Nem okoz ugyan függőséget egy antidepresszáns, az idegrendszert mégis eléggé átalakítja ahhoz, hogy az abbahagyásakor akár hosszú hónapokig ne tudjon még a megszokott módon működni.

Kinek éri ez meg?

Figyelembe véve a fentieket, teljesen nonszensznek tűnhet, hogy valaki önként váljon stigmatizálttá. Mégis megtörténik nap mint nap, hogy életbeli nehézségek, és az ezekre adott érzelmi reakciók miatt emberek orvoshoz fordulnak, aki pszichiáterhez irányítja őket. Aki mindebből profitál, az sajnos a legritkább esetben lesz a segítséget kérő személy. „Betegünk” amellett, hogy soha többé nem fog tudni megszabadulni a rá ragasztott pszichiátriai címkétől, egy kémiai ketrecbe zárja magát – melyből nagyságrendekkel nehezebb lehet kikeverednie, mint ha azt a problémát kezelte volna, ami miatt belesétált.