Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Tanulmányok szerint az emberek hajlamosak elhinni, amit az orvosaik mondanak. Olykor ezt nevezik „fehér köpeny szindrómának”. És annak ellenére, hogy számos cikkben ezt azzal azonosítják, hogy vérnyomásunk magasabb értéket mutat az orvosi rendelőben, ez a „szindróma” az abban való – nagyon veszélyes – bizalom is lehet, hogy amit az orvos mond nekünk, az igaz.

Sana Gondberg, RN (RN=Registered Nurse, azaz bejegyzett ápoló) egy könyvet is írt erről a témáról. Könyvében ezt írja: „Mikor az emberek fehér köpenyt viselnek, sokkal komolyabban vesszük őket, úgy érezzük, szakértő kezekben vagyunk, és öntudatlanul magától értetődőnek tekintjük, hogy együttműködünk.” Továbbá ezt nyilatkozta a Health nevű online magazinnak: „A hatalom ilyen félrevezetett és ártalmas módon is használható. Az orvosok csupán emberek, és igazán nem kellene őket piedesztálra emelnünk.”

Ez a „fehér köpeny szindróma” nyilvánvalóan arra is kiterjed, hogy az emberek hisznek a pszichiáterek diagnózisaiban, és abban, hogy a pszichiátriai szerek vagy más pszichiátriai „kezelések” jelentik a megoldást.

A pszichiáterek bizonyosan ezt akarják elhitetni velünk. Segítséget ígérnek. Roppant őszintének tűnhetnek, amikor azt mondják, hogy egy tabletta segít majd leküzdeni a depressziót, a bipoláris zavart, a szorongást, és a lista folytatódik tovább.

Thomas Insel, az Egyesült Államokbeli National Institute of Mental Health (Országos Mentális Egészségügyi Intézet – NIMH) akkori igazgatója a következőket írta 2015-ben: „Negyven évnyi gyógyszerfejlesztés, mely több mint 20 antipszichotikumot és több mint 30 antidepresszánst eredményezett, nem tudta kimutathatóan csökkenteni a mentális zavarok előfordulását, sem az ezekből származó elhalálozásokat.”

Ezek alapján elgondolkodhatunk: vajon milyen tényleges tudással rendelkeznek a mentális egészségügy fehér köpenybe öltözött „szakértői”, melynek gyakran fenntartások nélkül alárendeljük magunkat?

A legészszerűbb dolog nyilvánvalóan az lenne, ha ténylegesen megfigyelnénk, mi is történik, ha a lelki problémánkkal pszichiáterhez fordulunk. Két dologra bizonyosan számíthatunk:
1, Kapunk egy (vagy több) pszichiátriai diagnózist, mely azonban teljesen a pszichiáter szubjektív megítélésén múlik, tehát semmilyen valódi orvosi vizsgálatot nem végez el hozzá – egy néhány perces beszélgetésen kívül.
2, Kapunk egy (vagy több) pszichiátriai szerről szóló receptet, melyek az agyunk működését befolyásolják – a legkevésbé természetes módon.

Bár valószínűleg mi magunk is egyértelműen meg tudnánk határozni bizonyos dolgokat, melyeket helyre kellene tennünk az életünkben ahhoz, hogy lelkivilágunkban is helyre álljon a rend, a pszichiáter nézőpontjából mégis kizárólag az agyunkra ható kémiai anyagok adhatnak enyhülést, hiszen mi vagyunk a „betegek”, nem az életkörülményeink.

Az, hogy behódolunk-e a fehér köpeny tekintélyének, és vakon megbízunk-e olyan állításokban, melyek egész hátralevő életünket meghatározhatják, csakis rajtunk áll.