Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

A modern kor emberével könnyűszerrel megeshet, hogy lelki válságba kerül, hiszen százával érnek minket érzelmi impulzusok, életbeli nehézségek nap mint nap, olykor összecsapnak fejünk felett a hullámok. Sőt mi több, időnként nem is szükségszerűen nyilvánvaló, hogy miért telepszik ránk a búskomorság fellege – noha kétségtelenül húzódik valami a háttérben, ami aktívan legyűri a hangulatunkat. Ilyenkor szokás feltételezni, hogy depresszióval van dolgunk.

Vegyünk a példa kedvéért egy jó megjelenésű fiatal nőt, akinek van egy odaadó férje, és nemrégiben született egy gyermekük is, egy kislány. Látszólag minden rendben van, a nő mégis állandó letargiától szenved, nem tud örülni semminek, nehezen látja el mindennapi feladatait. Mivel első ránézésre nem villan elő egy nyilvánvaló tényező, ami mindezt okozza, a legkézenfekvőbb dolognak tűnhet feltételezni, hogy egy alattomos betegség tehet mindenről, melyet ugyan lehetetlen kimutatni, a tünetek mégis „egyértelműen” utalnak rá.

Van egy régi bölcsesség, miszerint ha patadobogást hallasz, először egy lóra gondolj, ne zebrára. Jelen szituációra alkalmazva ez úgy nézhet ki, hogy ha egy embernek tartósan nyomott a hangulata, akkor vélhetően bántja valami, vagyis lelki problémája van. Halljuk ugyan az egyre erősödő patadobogást, de a ló csak nem kerül elő. Felhagyunk hát a ló keresésével, és azt mondjuk, ez bizonyosan zebra lesz, méghozzá egy láthatatlan fajta – hiszen a depresszió fizikai vagy kémiai tesztekkel gyakorlatilag kimutathatatlan.

Most, hogy a nő feladta a küzdelmet, és beletörődött, hogy egy betegség áldozatává vált, bekerül a képbe a fehér köpenyes jóakaró: a pszichiáter. A “Dr.” titulusú úriember felvázolja a lehetőségeket, mely lényegében véve annyit tesz, hogy „gyógyszeres” terápiát javasol. A nő pedig „mit tehetne mást”, elkezdi szedni a pirulákat.

Két héttel később azon kapja magát, hogy egyáltalán nem kívánja az intim együttlétet, sőt, már nem is érez közben semmit. Ettől jelentősen megromlik a viszonyuk a férjével, de a férfi megértő, igyekszik tolerálni a helyzetet – hiszen ez csak egy átmeneti állapot. A nő időközben észrevétlenül felszed néhány plusz kilót, majd még néhányat. Egyik reggel arra a felismerésre jut, hogy jócskán meghízott, és már egyáltalán nem találja magát vonzónak a tükörben. A depresszióra szedett szerek ténylegesen hatással voltak az életére, de közel sem úgy, ahogyan a doktor felvázolta.

Visszamegy tehát a pszichiáterhez, és elpanaszolja neki, hogy a depressziója súlyosbodott, hiszen már nem tudnak házaséletet élni, nemcsak azért, mert ő maga sem képes örömet lelni az intim együttlétekben, de mióta meghízott, férje sem próbál már kezdeményezni. A nő kijelenti, hogy abba akarja hagyni a szer szedését. A pszichiáter rosszallja a döntést, de segít abban, hogy fokozatosan csökkentse, és végül teljesen elhagyja az antidepresszánsokat.

Eltelik egy pár hét, majd néhány hónap, de a nő libidója továbbra sem tér vissza, változatlanul érzéketlen marad a szexualitással szemben. Ismét visszamegy a pszichiáterhez, hogy segítséget kérjen, aki megnyugtatja őt: ez is csak egy átmeneti állapot, és hogy könnyebb legyen elviselni ezt a kényelmetlenséget, felír egy másik tablettát…

A történetnek sokféle befejezése lehet, de egyik sem kifejezetten mesébe illő. Mi az, amiben érdemben „segített” a pszichiáter a főhősünknek? Megerősítette benne a tudatot, hogy önmaga képtelen megoldani a problémákat, amik nyomasztották őt, mert azok bizonyosan az agyában keresendők. Olyan szereket írt fel neki, melyekről mind a mai napig nincs bebizonyítva, hogy pozitív módon hatnak a depresszióra, avagy helyreállítanak egy kémiai rendellenességet az agyban. Ellenben olyan maradandó elváltozásokat okoztak, amik a korábbiaknál nagyságrendekkel súlyosabb gondok forrásaivá váltak.

Nem különösebben jellemző, hogy a pszichiáter eldicsekedne betegének a kutatások eredményeiről: hogy az antidepresszánsokat szedő betegek több mint fele tapasztal szexuális diszfunkciókat, melyek esetenként maradandóak is lehetnek. Hogy a betegek a tablettáktól meghízhatnak, vagy épp súlyosbodhat a depressziójuk, hallucinálhatnak, öngyilkossági késztetéseik lehetnek, melyek miatt hipp-hopp bekerülhetnek egy zárt osztályra. Hiszen mindezek hallatán hányan értenének egyet azzal, hogy kimutathatatlan agyi eredetű rendellenességüket tudatmódosító szerekkel kellene helyrehozni?

Végezetül pedig: miféle segítséget kínál az az orvosi esküt tett jóakaró, aki egyetlen tollvonással kockára teszi egy ember életét, akinek valójában lelki panaszai voltak? Talán csak hiányzott valami az életéből, amire ő maga sem tudott igazán ránézni…ezután pedig már esélye sem lesz rá többé.