Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Az alábbi történetet Tamás bátyó küldte nekünk, melyet saját tapasztalatai alapján írt.

A 80-as évek elején egy vidéki akut pszichiátriai osztály ápolója voltam, ahol az elektrosokk-kezelés mindennapos volt. Naponta legalább egy tucat beteget ütöttek ki, egy-egy elaltatott páciens egy fekvésben 6 ütést kapott, melyeket aztán kétnaponta megismételtek. Általában egy sorozat két hétig, ezalatt hat altatásig, 30-40 ütésig tartott, amit aztán egy-két hónap múlva újabbak követhettek. Volt, akinek már a 100. SES volt a lázlapján, mert az ütéseket sorszámozták.

S miért hívták ezeket SES-nek? – Mert a vénás injekcióval elaltatott betegnek rövid hatású, Succinylcholin nevű izomrelaxánssal állították le a légzését, majd a kezelés alatt egy pedálos géppel, lábi erővel lélegeztették. A spontán légzés visszatérte után a még alvó beteget egy rácsos ágyba zártuk, ahol aztán dühöngve felébredt, de csak akkor engedtük ki, ha lenyugodott.

Túlzsúfolt osztály

A mintegy félszáz ágyas akut osztályon száz körüli volt a beteglétszám, mert minden dühöngőt és öngyilkost hozzánk hozott a mentő az egész megyéből, sőt egy megyehatáron túli járásból is. A dühöngőket nekünk kellett megfékezni 2-2 ampulla vénás Haloperidol és Seduxen injekcióval. A Haloperidol sokuknál órák múlva görcsöt okozott – nem mozgott a szája, de mutogatni tudott –, amit aztán vénás Pipolphennel sikerült megszüntetni. A napi háromszori gyógyszereléstől és a reggeli injekcióktól a betegek aztán lenyugodtak, 2-3 hét múltán hazamehettek, majd egy-két hónap múltán kezdődött minden elölről.

Sajnos nem volt elég betegágy, így nappal a begyógyszerezett betegek fele a folyosón kóválygott. Öt-hat beteg az osztályon lakott, segített az ápolóknak, nekik állandó ágyuk volt a kis létszámú kórtermekben. További 15-20 idős, magatehetetlen betegünk volt, akit otthon nem tudtak ápolni, meghalni hozták hozzánk, így ők egész nap aludtak az elfekvő kórtermekben. Enni-inni sem nagyon akartak, mi meg nem is erőltettük. Akkor nyúltunk hozzájuk, ha tisztába kellett őket tenni. A többi 20-30 ágyat a nagy kórtermekben azok foglalták el, akik kiharcolták maguknak. A gyengéknek maradtak a matracok a folyosón, amit este 9-kor hordtunk ki a raktárból, de reggel 5-kor már el is kellett pakolni, ezért őket korán kellett keltenünk. Az ápolói váltás 06, 14 és 22 órakor történt, így a esti kirakást a délutános, a reggeli elrakást meg az éjszakás műszak végezte.

Véletlen találkozás

Az egyik délelőtti műszakomban 50-60 év körüli vidám férfit hozott be a mentő. Kiderült, hogy vonaton jött jegy és iratok nélkül a fővárosból, pénz sem volt nála. Jól elbeszélgetett a kalauzzal, aki a végállomáson bevitte a forgalmi irodába. Emberünk nem ellenkezett, érdeklődött a városról a vasutasoktól, akik rendőri segítséget kértek a személyazonossága tisztázására. Mivel fogdára mégsem tehették, a rendőrök meg mentőt hívtak és behozatták az osztályunkra. Orvosunknak Kollár Bélaként mutatkozott be, elmondta, hogy most szabadult a börtönből, de nem tudja, miért és mennyit ült, a lakcímét elfelejtette, s csak véletlenül száll vonatra. Mivel nem volt hová kiengedni, felvettük az osztályra, s megpróbáltuk a múltját kideríteni.

Sajnos egy hét alatt sem lettünk okosabbak. A börtönökben sem hallottak Kollár Béláról, meg a rendőrségi népességnyilvántartásban sem szerepelt. Negyven éve nem volt még a mostanihoz hasonló informatikai rendszer, a papír alapú nyilvántartások kezelése jóval időigényesebb volt, s talán a név is kitalált volt. Az osztályon csak egy hétig lehetett valakit benntartani, ezért a 8. napon kapott valamilyen pszichiátriai diagnózist, hogy maradhasson. Túlzott fennhangoltságát kórosnak ítélték, sokakat irritált, hogy mindig viccelt, ezért elkezdték gyógyszeresen nyugtatgatni, a jókedvét meg elrontani.

Tragikus végkifejlet

Néhány héttel később átkértem magam egy másik kórházi osztályra, ahol sokkal jobb körülmények közé kerültem, így Kollár Béla további sorsát csak volt kollégáim elbeszéléséből ismerem. Az állandó bezártság és gyógyszerelés hatására a bekerülésekor jókedvű férfi előbb búskomorrá, majd állítólag agresszívvé, kezelhetetlenné vált. Megszületett a döntés, őt is meg kell sokkolni! Nem tudom, hány kezelést kapott, azt se, hogy hányadik fekvésben következett a baj, de az utolsót már nem élte túl. Nem tudom, mi okozta a tragédiát – túlaltatták, vagy végleg leállt a légzése? –, azt sem, hogy ki is volt valójában, mert kilétére sosem derült fény. Kollár Béla volt a neve, vagy valami más? Sosem sikerült megtudnom…