Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Hogyan rövidíti meg az életünket a pszichiátria

Akár 20 évvel is rövidülhet azok élete, akiket pszichiátriai rendellenességgel diagnosztizáltak, állapította meg a WHO (Egészségügyi Világszervezet), egy 2015-ben kiadott jelentésében. Ennek okai között előkelő helyen szerepelnek a pszichiátriai szerek mellékhatásai, és a nem éppen kitüntetett figyelem, amiben ezek a személyek részesülnek az ellátórendszerben.

Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy példát találjunk az iménti kijelentésre, hiszen bármelyik pszichiátriai osztályon találhatunk olyan fekvő beteget, aki kórházi pályafutását még fizikailag egészséges állapotban kezdte, mostanra azonban több krónikus testi betegsége is kialakult. Ezekben az esetekben felettébb valószínűtlen, hogy bárki is boncolgatni kezdené, vajon mitől romlott le ennyire a beteg állapota.

Pszichiátriai szerek

A WHO jelentéséből kiderül, hogy világszinten a mentális rendellenességekkel élők átlagéletkora 10-20 évvel rövidebb azokénál, akiknél nem diagnosztizáltak mentális rendellenességet. Ezt a jelenséget többféle nézőpontból is megvizsgálták, így előkerültek a pszichiátriai szerek is, mint a túlélési mutatókat befolyásoló tényező:

Az SMD-re (súlyos mentális zavarok) alkalmazott szerek az SMD-s személyek fizikai egészségére is hatással lehetnek. Az antipszichotikus szerek fejtik ki a legnagyobb negatív hatást a fizikai egészségre, ezeket követik a hangulatstabilizáló szerek, a triciklikus antidepresszánsok és az új típusú antidepresszánsok.”

A hirtelen szívhalál összefüggésbe hozható az antipszichotikus szerekkel. Mind a tipikus és az atipikus antipszichotikumok használóinál magasabb a hirtelen szívhalál aránya, mint a szereket nem használóknál.”

„Az újabb antipszichotikumoknál jól ismert mellékhatások a testsúlygyarapodás, magas vérnyomás, magas vérzsír szint, és a megváltozott vércukor anyagcsere, amelyek hozzájárulnak életveszélyes betegségek kialakulásához.”

Az antidepresszánsok szintén hosszú távú testsúlygyarapodást okozhatnak, illetve szerotonin szindrómát [antidepresszánsok által kiváltott életveszélyes állapot], és szexuális diszfunkciót. A benzodiazepinek hosszú távú használata szellemi leépülést és paradox reakciókat okozhatnak (pl. inszomnia). A hangulatstabilizáló szereknek is közük van a testsúlygyarapodáshoz és a májkárosodáshoz.”

A pszichiátriai betegekkel való bánásmód

A másik igen jelentős szempont, ami hatással van a pszichiátriai kezeltek életidejére, az a hozzáállás, amit feléjük tanúsítanak az osztályokon. Nem ritka jelenség ugyanis az, hogy nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyják a páciensek testi panaszait, túlzott mértékben adagolják a pszichiátriai szereket, illetve elmulasztják elvégezni a nem pszichiátriai osztályokon egyébként rutinszerű fizikai vizsgálatokat. Így olykor túl későn, vagy akár sosem derül fény egy-egy életveszélyt okozó testi betegségre – melyeket bizony könnyűszerrel okozhattak maguk a hosszú ideje adagolt pszichiátriai szerek.

Amikor skizofréniás betegeket kezelnek kórházi osztályokon, az egészségügyi szakértők olykor tapasztalatlanok lehetnek az ilyen betegek különleges igényeit illetően, és nem megfelelő módon használhatják az antipszichotikumokat a nyugtalanság kontrollálására.”

A beárnyékoló diagnosztika [más betegségekre utaló tünetek figyelmen kívül hagyása az alapdiagnózisra hivatkozva] egy példa a negatív hozzáállásokra és feltételezésekre, illetve utalás azokra az esetekre, amikor a pszichiátriai diagnózis kerül az egyedüli fókuszba az SMD-s személyeknél, és emiatt kevésbé követik nyomon, illetve kezelik a testi állapotokat. Így a tüneteket vagy nem ismerhetik fel, vagy pszichoszomatikusnak tekinthetik.”

Az SMD-s személyekkel az ellátó személyzet gyakran méltatlanul bánik, figyelmen kívül hagyják őket vagy hosszabb ideig váratják, hogy megkaphassák a kezeléseket, a többi beteg előtt tárgyalják meg mentális rendellenességi diagnózisaikat, nem hallgatják meg őket a problémáik természetéből adódóan, és rugalmatlanok abban, hogy ezek a betegek ellátáshoz juthassanak.”

A hab a tortán

A fentiekből nyilvánvaló módon tükröződik, hogy maga a WHO is tisztában van bizonyos tényezőkkel, melyek jelentős mértékben behatárolják a pszichiátriákon kezelt betegek túlélési esélyeit. Azonban a nyúl ürege ennél is mélyebbre visz, nem is kicsivel.

Olyan “rendellenességekről” van ugyanis szó, melyeket annak ellenére kezelnek erős hatású tudatmódosító szerekkel – gyakran több szerrel is egy időben –, hogy fizikailag kimutathatatlanok. Vagyis úgy válhat egy testileg teljesen egészséges ember fekvőbeteggé egy kórházban, majd pedig később egyre inkább magatehetetlen krónikus beteggé, hogy fizikailag semmilyen valós betegséget nem mutattak ki nála sohasem, ami érdemben indokolhatta volna az egész kezelést.

Egy szó mint száz, a mai mentális egészségügy működési alapja az, hogy lehetőség szerint minden egyes élethelyzetre adott érzelmi vagy mentális reakcióra kifejleszt egy diagnózist, elérve ezzel, hogy betegségként kezelhessék azt. Ezért az embereknek különösen résen kell lenniük, ha érdemben el akarják kerülni, hogy kezeléseknek álcázva megrövidítsék az életüket, vagy közel elviselhetetlenné tegyék életük utolsó éveit vagy akár évtizedeit.