Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

A mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete

Új tanulmány hitelteleníti a “hiperaktivitás-járványt”


Jóval több gyereket neveznek hiperaktívnak a kelleténél, fedte fel egy új orvosi tanulmány. Az ausztrál kutatók szerint könnyelműen osztogatott diagnózisok miatt feleslegesen gyógyszerezik és stigmatizálják a gyerekek sokaságát, csak azért, hogy megfeleljenek a rendszer elvárásainak – teszik ráadásul mindezt egy kábítószer-kategóriába eső szerrel.

A “hiperaktív gyerek” kifejezés mára olyannyira beépült a hétköznapjainkba, hogy szinte fel sem figyelünk rá, ha meghalljuk, pedig nem volt ez mindig így. Ausztrál kutatók egy csoportja most kivizsgálta, milyen okok állhatnak annak hátterében, hogy ilyen mértékben elszaporodtak a “hiperaktivitással” diagnosztizált gyerekek, és úgy találták, hogy a gyermekpszichiáterek túl könnyelműen alkalmazzák ezt a címkét.

“Meggyőző bizonyítékot találtunk arra, hogy az ADHD-t (vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás zavart) túldiagnosztizálják a gyermekek és serdülők körében” – állapították meg az ausztráliai Sydney Egyetem kutatói. “Különösen az enyhébb tünetekkel rendelkező egyének esetében az ADHD-diagnózissal járó ártalmak gyakran meghaladhatják az előnyöket.” A kutatást Luise Kazda vezette, és a tanulmányt a JAMA Network Open című szaklapban publikálták. Összesen 334 korábbi tanulmányt értékeltek ki olyan tényezők szerint, amelyek az ADHD túldiagnosztizálására utalnak.

Kazda elismeri, hogy az ADHD diagnózisa több szempontból is problémás. A pszichiátria diagnosztikai kézikönyve, a DSM-5 kiterjesztette, hogy mi tartozik bele a hiperaktivitás diagnosztikai kategóriájába, így a túldiagnosztizálásnak is nagyobb teret enged (azon gyerekekre nézve például, akik kevesebb tünetet produkálnak). Azt is megjegyzi, hogy a gyermekeknél egykor normálisnak tartott viselkedésformákat egyre inkább medikalizálják, és a “betegség” bizonyítékának tekintik. Mivel nincsenek biológiai tesztek az ADHD kimutatására, és a diagnózist szubjektív módon állítják fel életkortól, nemtől, származástól és életkörülményektől függetlenül, így bőven adódik lehetőség a diagnózis kiterjesztésére. Ráadásul a diagnosztikai kritériumok lazításával az ADHD-s esetek száma is nőtt.

Szintén kiderül a tanulmányból, hogy a korábbi kutatások egyike sem mutatta ki eddig hosszú távon a gyógyszeres kezelés előnyeit – jellemzően eleve csak rövid ideig követik nyomon a kezelt gyerekek életútját. A kutatók megállapították, hogy maga az ADHD-diagnózis megkapása is növeli a megbélyegzést: “A diagnózis olyan identitást hozhat létre, amely fokozza az előítéleteket és az ítélkezést, ami még nagyobb elszigeteltség, kirekesztettség és szégyenérzet kialakulásával jár együtt”.

A hazai fronton sincs ez másként

Magyarországon sem ritka jelenség az ADHD-val diagnosztizált gyerek, ezzel együtt pedig a pszichiátriai szeres kezelésük sem. A mai szülők jó eséllyel sosem hallották a „kábítószer kiadási engedély” kifejezést, pedig két évtizeddel ezelőtt még így hívták azt a meghatalmazást, amellyel az ADHD-ra felírt pszichiátriai szert ki lehetett váltani a gyógyszertárakban. Minthogy a mai napig ugyanaz a hatóanyag számít az elsődleges “kezelésnek” erre az állapotra, joggal merülhet fel a kérdés: miért nevezték ezt akkoriban kábítószernek, és ha húsz éve kábítószer volt, vajon ma miért ne lenne az?

A ma már inkább csak „fokozottan ellenőrzött szerként” emlegetett tablettákkal gyakran azért gyűlik meg a szülők baja, mert gyermeküknek esze ágában sincs önként bevenni azokat. „Mintha nem önmagam lennék” a szer hatása alatt, mondják a gyerekek – ez pedig egy hatéves kisfiú szájából igencsak ijesztő kijelentés. Mégis, egyes szülők inkább ráveszik gyermeküket a tabletták bevételére, mert a szer hatása alatt képesek olyan nyugodtan és együttműködően viselkedni, ahogyan azt az osztályteremben elvárják tőlük.

Ahogy a tanulmány szerzői megfogalmazták: kialakulhat a fiatalokban egy olyan tudat, hogy az ő személyisége nem kívánatos a közösség számára, és csakis tudatmódosító szer hatása alatt fogják őt valaha is elfogadni. Az abszurd része a dolognak az, hogy ezt az “agyi rendellenesség” számlájára írt tünetegyüttest soha meg sem próbálja a pszichiáter tényleges fizikai vizsgálatokkal alátámasztani a diagnózis felállításakor. Ehhez a szakmai irányelvek szerint ma bőven elég, ha a gyermek viselkedése megfelel bizonyos, meglehetősen szubjektív feltételeknek – olyanoknak, mint például “gyakran nem figyel megfelelően a részletekre” vagy “gyakran érzi magát nyugtalannak”.

Ugyanakkor pedig ellenpéldát is találunk: egy budapesti édesanya éppen a közelmúltban érte el, hogy gyermekéről négy év küzdelem után lekerüljön a megbélyegző ADHD-diagnózis. Az anya a gyermekéért folytatott, évekig tartó küzdelme során következetesen nem engedte, hogy a kisfiúnak tudatmódosító szert adjanak – ami az őt ért fenyegetések árnyékában (többek között azzal, hogy ha nem teszi, elveszik tőle a gyereket) egyáltalán nem volt könnyű.

Aki egy kicsit is belelát egy „hiperaktív” gyermek szüleinek hétköznapjaiba, az tudhatja, hogy a szülőnek bizony nincs egyszerű dolga. Különleges gyermeke nem illik bele a rendszerbe, egymást érik a konfliktusok, a helyzet így egyre égetőbbé válik a szülő számára: hiszen a megoldást tőle várják, a rendszer nem fog igazodni gyermeke igényeihez. Így egy idő után elfogadható áldozatnak tűnhet, ha a legális drogok használatára fanyalodnak, melyeket ráadásul az orvosok és az iskola tanárai is támogatnak, és amelyek lehetséges mellékhatásairól szinte soha nem tájékoztatják a szülőket kellően kimerítően. Elítélni tehát a gyermekeiket begyógyszerező szülőket éppoly kegyetlen dolog volna, mint ahogyan a szülők ráerőltetik a tudatmódosító szert gyermekükre, hogy ne legyen velük probléma az iskolában. Hogy mindez hosszú távon hogyan teheti tönkre a gyermek életét, és hogyan teheti hajlamossá a későbbi drogfogyasztásra, az külön megér egy tanulmányt.

Ahelyett, hogy betegnek neveznénk lassan minden gyereket, aki eltér a „normálistól”, és begyógyszereznénk őket, érdemes volna magáról a rendszerről alkotni egy diagnózist, és arra alkalmazni terápiát. Így a gyermekeink „fokozottan ellenőrzött szerek” nélkül nőhetnének fel, ahogyan legtöbbünk felnőtt néhány évtizeddel ezelőtt.